Meglehet-e egymás mellett két ellentétes érzés? Vajon egy nagyobb érzés elfelejteti-e az ellentétét? Miért van az, hogy minden idegszálad tiltakozik ellene, mégsem tudod elfelejteni. Lezáratlan szál marad örökre? Érdekes hogyan dolgoznak fel különböző emberek különféle eseteket. Vannak akik a háttérben mindig vissza-visszatérnek a dologhoz, vannak akik nyíltan teszik. Megfér egymás mellett a büszkeség és az érzékenység? Annyi feltett kérdés, megannyi válasz, amit nem akarunk, nem tudunk elfogadni. Van aki nem tud veszíteni, van aki nem képes nyerni. Bármennyire is tagadjuk mindannyian valamivel próbálunk azonosulni. Társadalmunk egy csoportját kiválasztjuk és akarva akaratlanul is de eggyé válunk környezetünkkel. Vannak még egyéniségek? Ha igen egyéni e az, akit többen követnek? Az az egyéni ami nem azonosul a többivel, vagy az, ami a többihez képest tartalmaz valami újat?

Rengeteg igazi egyéniséggel találkozhatunk. Mindenki hatással van ránk, akin valami feltűnik, akiben valami megfog. Érzésekkel viszont azonosulhatunk? Átérezhetjük igazán valakivel az érzéseit? Megérthet az, aki hallgat, de sosem tapasztalt? Elvehetjük mások céljait? Vágyait? Azonosulhatunk egy ember gondolkozásmódjával?

Elfelejthetjük, elveszthetjük valódi mivoltunkat, egyéniségünket? Elveszthetjük igaz énünk? Ha megtörtént visszaszerezhetjük?

Vannak dolgok, melyekre már gondolni is helytelen, mégis csak rájuk tud gondolni az ember. Minden ami tilos az befészkeli az ember agyába magát és nem mozdul onnan. Olyan mint egy örök csábító, aki csak arra vár, hogy feladd a küzdelmet és tiéd lehessen. De ha megkaptad már keserűnek érzed, hiába minden, mert tudod, hogy nem helyesen cselekedtél. Vagy a rabjává válsz, rákapsz ízére és sosem tudod felejteni és a vágy csak erősödik.

Szerintem vannak egyszerű és összetett személyiségű emberek. Nem mondanám, hogy egyik jobb lenne mint a másik, sőt talán épp hogy szükség van mindkettőre. Egyszerű embereke, egyszerű célokkal, egyszerű vágyakkal, egyszerű, de erős érzelmekkel. Egy összetett ezzel szemben sokszor elveszik a részletekben és nem tud igazán kiélvezni semmit, nem tud tartósan megállapodni, mert mindig lesz valami, ami kevésnek tűnhet, egy bohózat, egy pillanatynyi szeszély, ami miatt képes eldobni bármit.

Már megtettem, vétettem nem egyszer. Az újrakezdések embere vagyok, valamiért nem tudom elfogadni a félmegoldásokat, mindig van valami ami elvakít és ami miatt nem tudom igazán értékelni azt, ami van. Ez minden téren igaz rám. Jön egy uj dolog, ami annyira izgalmas és csodálatos, hogy képes vagyok miatta mindent és mindenkit mellőzni. Talán ezért vannak kevés barátaim, de azok már szinte nem is csak barátok. De akarva, akaratlanul a hóbortjaim mindig rajtuk csattannak, de nem tudom elengedni őket, de ugyanakkor képtelen vagyok a változásra.

Félek, már nem is hozzám ragaszkodnak, hanem ahhoz, aki valaha voltam. Az, akinek gondolnak nyilván nem egyezik meg azzal aki vagyok. Ők még hisznek abban, amiben én már nem.

Vannak helyzetek, melyekben egyszerűen elhagyja az embert a józan télőképssége és csődöt mond minden számára reáisnak tűnő ötlet. Ilyenkor két dolgot tehetünk. Feladjuk vagy megpróbálkozunk valami irreálissal. Hit és elszántság kérdése, hogy mi valóstható meg az ember életében és mi nem. Szerintem nem elég tudni, akarni is kell a továbblépést, illetve nem elég akarni, merni is kell meglépni bizonyos lépéseket. Akár lemondani egy-egy álomról, akár felvállalni a nyilvánosság előtt. Az életben sajnos nem minden olyan világosan átlátható, hogy mi fehér és mi fekete. Vannak több oldalról megközelthető helyzetek, melyek egyszerre fehérek és egyszerre feketék is. Nem ritka hogy az óvatosság miatt elszalasztunk hatalmas lehetőségeket, vagy hogy épp túl nagyot kockáztatunk. Nehéz megnylni, nehéz csendben maradni, de talán a legnehezebb az a változás. Én változtam, nem is keveset, de vajon elég e ahhoz, hogy megvalósthassam azokat, amiket eddig óvatosságból, vagy épp félelemből nem mertem. Néha kockáztatnunk kell. Néha nagyot kell kockáztatnunk pusztán azért, hogy később legyen lehetőségünk. Nekem régóta nem adatott meg olyan pillanat, mint az utóbbi időben nem is egy. Ki fogom használni legyen bármily veszélyes is. A kocka el van vetve. A tábla áll, a bábuk hada megindult. Jelen pillanatban nem a kimenetel ami izgat, hanem a csata maga. Nyerni vagy veszteni most oly mindegy, mert megtanultam büszkén távozni. Merni kell nagyokat lépni, sodródni az árral és egyszerben az árral szemben úszni és most kivételesen úgy érzem megvan az erőm. Csak a megfelelő pillanatra várok. Talán épp ez dönti el én vajon fekete vagy fehér leszek a saját életemben....

Vannak helyzetek, amiket szívesen kikerülnénk, mégis belekeveredünk nap mint nap. Az élet mintha direkt sodorna néha lehetetlen helyzetekbe. Ilyenkor szerencsések vagy épp pechesek, akik jól tudnak rögtönözni. Itt megjegyezném néha jobb csendben maradni. Az utóbbi időszakban kénytelen voltam megtenni néhány kellemetlen dolgot, melyek utóbbi időben túlzottan felhalmozódtak. Kötelességek és kötelezettségek mindig a halálomat jelentették. Legszívesebben elfelejteném őket, ami elég gyakran sikerül is, de aztán mindig emlékeztetne. Ugyanakkor érdekes, hogy minden ami kicsit is izgalmas már tilos, vagy ha nem az, akkor csak néha alkalmazható. Mindeközben az ember akarva akaratlanul is terveket sző, vagy épp tervezetlenül cselekszik.

Néhány kellemetlen szituáció után belekeveredtem valami izgalmasba. Nagy a kockázat, talán utóbbi időkben a legnagyobb amit fel mertem vállalni. Mintha az egri várban küzdenék a törökökkel szemben. Lehet sokkal kevesebb érték, de nagyobb lelkesedés, hit és bizalom. Megszerezni valamit, melyet teljesen más fazonra szabtak. Megszerezni és magadhoz alakítani. Lehet fellengzősen hangzik, de olykor merni kell kockáztatni. Égjen a tűz, járja át a mindent elsöprő vágy minden porcikáját az embernek és küzdjön. Nem arra kell keresni a kifogásokat, hogy miért kár belevágni, hanem, hogy bizonyíts. Önmagadnak.

Vannak ellentétes célok, ellentétes emberek, akik számunkra olyanok, akár egy egy titkos rejtély, melyeket szinte lehetetlen megfejteni. Céljaik, vágyaik, saját lényük ellenkezik mindazzal, amit mi természetesnek veszünk, mégis jelen vannak és egyeiden élik saját kis életüket, mi pedig csak nézhetjük és ámulhatunk, akár egy egy csiszolatlan ékkőre pillantva. És szép lassan rájövünk igaz lényük számunkra elérhetetlen, mert képtelenek vagyunk az ő szemszögükből látni a világot. Minket pedig vonz az egyediség, a talány, és a kétség, vajon nem-e bennünk van a hiba. De ezek az emberek veszélyesek. Van, hogy jobb nem tudni dolgokat, mert veszélyesek, vagy épp valóban értelmetlenek. Az emberek többsége egyedinek próbál látszani, holott nagyon nem az. Ha kincsre bukkanunk gondoljuk át megéri e ugyan kockáztatni. Én ma megteszem. Tesztelem és próbálom megfejteni a rejtvényt, melyben úgyérzem lelkem egy darabkája veszett el.

Miért van az, hogy az ember szeret túlbonyolítani vagy a végletekig leegyszerűsíteni dolgokat? Van amikor a hangyányi változás is feltűnik, máskor ha kiszúrja a szemünk sem vesszük észre. Vannak bizalmatlan emberek, ahol mindenhol a hibát látják és vannak akik örökké bíznak majd csalódnak. Hány csalódás törhet össze egy embert? Mi nyitja ki egy elvakult ember szemét? Bizalom, féltékenység, csalódás, tévedés, harag, fájdalom, félelem, elfogultság?

Van aki ilyen szempontból menthetetlen és van aki épp ennek az ellentettje. Mindig mindenkiben és minden helyzetben összeesküvéseket lát. Én egyik csoportot sem tudom megérteni, de valyon hol az arany középút. A mai világban nem bízhatsz mindenkiben, de szükségünk van olykor másokra, merni kell másokra támaszkodni.

Meddig érezheti magát az ember nyomottnak és igazán elveszettnek? Miért van az, hogy úgy érzi, hogy hiába dúl a harc hirtelenjében már nem a végkimenetel számít, hanem csak a túljutás? Csak legyen már vége!
Futni, menekülni minél messzebbre és felejteni. Mindent ami volt, minden jót és minden rosszat és még azt is amitől az vagy aki vagy? Talán ilyenkor inkább a "homokba dugnám a fejem" legszívesebben.
Szerettem küzdeni, élveztem a harcot, az életet. Éltetőerőnek tűnt a győzelem, az , hogy egyszerre több fronton próbálkozhassak, de  most először ha lehetne elfutnék. Megtaláltam saját határom és egyben gyengémet. Az élet iróniája, hogy sajnos nem lehet visszalépni mint a játékokban, sem mentett állástól folytatni. Vagy végigcsinálod ahogy tudod, vagy "game over".
Vannak az életben olyan egyirányú helyzetek, ahol nincs lehetőséged döntéseket hozni, csak egyet tehetsz. Mehetsz előre felszegett fejjel. Hiába a büszkeség vannak olyan helyzetek, amit nem úszhatunk meg egykönnyen.  Van hogy egy szempillantás alatt megpecsételjük saját sorsunk. Megesik. Megtanultam elfogadni és beletörődni. Bármennyire is idegen volt tőlem, most megtettem.
Ha az ember vesztét érzi rákényszerül, hogy döntsön állati és emberi viselkedés közt. Elzavarhat mindenkit, nyalogathatja sebeit, döfhet össze vissza, vagy lehet nyílt, őszinte és maradhat nyugodt is. Van, hogy nem elég önmagunkra, saját erőnkre és képességeinkre támaszkodni. Van hogy segítséget kell kérnünk. Megesik.

Vannak különleges pillanatok, vannak különleges emberek. Ők azok, akiket megismerve valami újat, számunkra érthetetlent ismerünk meg. Ezek közt vannak azok az emberek, akikkel igazán megéri elbeszélgetni. Különböző látásmódok megismerésével mindig változunk egy kicsit. Ők azok akik mellett nem tudunk elmenni érdemtelenül, vagy ha megtesszük kétségbe vonható milyenek is vagyunk mi. Persze mindenki számára mást jelent ez a szó. Sokak számára mi vagyunk ezek. Nincs két teljesen egyforma ember. Olykor-olykor csak egy szokás vagy gesztus tűnik meglepőnek. Mennyivel jobban csinálja? Mennyivel érdekesebben? Mennyivel kreatívabb? Milyen jó ötletei vannak? Milyen találó megoldás? Ezt folytathatnám. Minden ember tehetséges valamiben. Minden embernek fel kell fedeznie ezt önmagában. És minden embernek meg kellene tanulnia értékelni embertársait. Ebben nem voltam mindig őszinte. Önmagamban elismertem természetesen, de talán féltékenységből, talán kisebbségi érzésből ezt nem mindig mutattam ki, nem tudtam elismerni. Hogy hova jutottam? Elveszítettem sok olyan embert, aki miatt jobbá válhattam volna. Kérhettem volna segítséget, de az önérzetem nem engedte. Miért nem tudunk sokan másokat elismerni? Miért keressük akarva-akaratlanul azokat a dolgokat, amiben jobbak vagyunk? Miért nem tudjuk elismerni a zsenialitást? Könnyebb tagadni mint elismerni? Vagy csak nekem? Miért nem tudjuk alapvető hozzáállásunkat módosítani? Miért siklunk át az érdekesen és ragadunk le az egyszerű dolgokon? Miért választjuk sokszor a könnyebb utat? Miért olyan nehéz beismerni, elismerni hibáinkat és legalább néha bocsánatot kérni? Vagy ha elnézést kérünk miért nem javítjuk ki őket inkább?

Az utóbbi időben szerencsém volt számos számomra érdekes emberrel megismerkedni. Volt, akinek fantáziája annyira magával ragadó, hogy sikerlistás könyveket írhatna, ha felfedeznék, van akinek kitartása elképesztő, van akit lehetetlen sarokba szorítani, van akinek az optimizmusa emberek százaira ragad. Van aki született vezető. És van az, aki képes dönteni. Dönteni úgy, hogy az logikus legyen. Akár önmaga akár a csapat szempontjából nézve. Mérlegel, nem vacilál és azonnal képes átlátni a legbonyolultabb dolgokon, helyzeteken is. Ezt sosem tudtam neki elismerni, inkább küzdöttem az akarata ellen, talán csak azért, hogy mégse legyen igaza.

Ezt már sajnálom, de már késő bánat, ami szintén jellemző rám.
Nekem bármiféle elismerés, beismerés gondot okoz. Inkább nagyítom a hibáit, hogy sikerei adott esetben kisebbnek tűnhessenek. Ezt itt azokra értem, akikben azt látom, hogy alapvetően többet érnek mint én. Én a csoportosítások embere.

Könnyű lenézni valakit, mégnagyobbat esünk, ha kiderül, mennyire értékes ember is. És mindenki értékes, mindenki fontos, nincs olyan aki ne lenne az. Mindenki akivel találkozunk életünkben valamilyen szinten beleszól a jövőnkbe. Lehet nem okoz maradandó nyomokat, de ezt sosem tudhatju előre. Nem szabad épp ezért átgázolni senkin és semmin. Minden élőlénynek joga van az életre, mind érző lény, mégha nemis ilyennek mutatja magát. Azok akik érzelmeiket elnyomják azok, azok akik a legsérülékenyebbek legbelül. Ők azok akikre leginkább hat a kudarc, a tudat, hogy el kell ismerniük, vesztettek. Én önmagam mindenhova besorolom, talán mert hangulatember vagyok, talán mert csak így tudok magyarázatot adni a viselkedéseimre. Annyi biztos, hogy mára sokmindent megbántam, amiket másokkal tettem. Lehet volt aki megérdemelte, sőt nagyon emlékezetes játékokat űztem emberekkel, de sajnos nem csak a megfelelő pályán alkalmaztam a stratégiát. Ez aza helyzet amikor teljes hadikészültségben vagyok egy ártalmatlannal szemben. Nem tudom mit gondolhat ilyenkor rólam. Én hasonló esetben jót szórakozom. Egy élő bohóc. Néha ennek érzem magam, de remélem ez hamarosan megváltozik... A remény sosem hal meg.

Lehet szabad az az meber aki folyamatosan időhöz van kötve? Lehet szabad az aki helyhez van kötve? Lehet szabad az, aki fél? Lehet az szabad ki kimutatja érzelmeit és lehet az, aki nem meri kimutatni azokat? Évszázados harcok folytak azért hogy ma, ebben a rohanással teli kétszínű világban élünk, ahol az emberek többsége szinte csak hétvégén él? Persze most biztosan sokan nem értenek velem egyet, de az én és a közelemben élő emberek többségének élete is a függésekről szól. Függünk az áraktól, függünk a munkahelytől, iskolától, államtól, partnertől, barátoktól, rokonoktól. Szükségünk van szórakozásra, emberekre aki boldog velünk. Lehet ostobán hangzik és én problémázok túl sokat. Az is igaz, hogy ha valaki mindig lekési a határidőket akkor az én vagyok, de számomra akkor is zavaró ez a helyzet.

Az élet a mai szememmel nézve

Ovoda

Iskola

Kitörési kor

Munka vagy próba az életre

Halál

Jó persze bővebb, igen, de törjön ki ezek alól aki tud.

Szinte megszámlálhatatlan dologtól függünk. Szerintem a szabadság szónak csak fokozatai léteznek teljesen szabad ember nincs. Mindennek és mindenkinek vannak határai. Ez a mocskosul igaz törvény.

Mennyire mélyre zuhanhatunk, mennyit mászhatunk vissza? Lehetünk még többek, mint akik lehettünk volna? Nem tudom, de megpróbálom. Szerintem lehetőségek mindig vannak, éltem vele. Nem terveztem mégis kezdek kilábalni a mélypontomról. Legyőzhető dolog a lustaság, csak másképp kell hozzá állni. Jó persze nem teljesen, de szép lassan alakulok.

Sajnos tévhitek és előítéletek miatt eddig kizártam a világ egy részét, de szerencsére rá kellett jönnöm, hogy nem rossz minden, ami annak tűnik. Ha eleve szenvedésképp fogjuk fel ne várjunk csodát. Átrendezem a szobámat egy kicsit, lehet másnak mindennapi dolog, de nálam nem. Talán túlzottan a megszokások rabja vagyok. Talán nem szabad ennyire ragaszkodni a saját álláspontunkhoz, mint én tettem. Beismertem, hogy tévedtem több dologban is, de nem érzem úgy, hogy kimaradtam volna bármiből. Szerintem ez kellett. 

Teljesen más, mégis vonz. Nem illik hozzád, mégis vágysz rá. A stílus is eltér, de téged talán épp ezért vonz. Változnál, holott sosem tudnád megtenni. Annyi dolog, apró tárgy van, amelytől nem tudok megszabadulni, pedig sosem fog kelleni, semmilyen szerepe nincs, mégis a tudat, hogy van elégtétellel tölt el. Ragaszkodok hozzá, pedig tudom sosem fog igazán olyan lenni, melyet el tudnék fogadni, de talán épp ezért olyan különleges, mert nem olyan mint én vagyok. Van benne valami új, amitől megborzongok, ami vonz, ami magához húz. Miért ilyen nehéz elengedni? Miért rossz, ha menni akar?  

Nem lehet mindenki olyan, mint mi vagyunk, de ez miért bosszant ennyire? Miért hasonlítgatunk mindenkit magunkhoz? Miért feltétlen negatív minden ami egy kicsit is 'más'? Miért nem tudunk mi változni? Miért mindenki mástól várja, hogy lépjen? Miért olyan nehéz megmozdítani a kisujjunkat?

Miért a másik karja kellene inkább? 

      Szinte minden kapcsolatban felfedezhető egyfajta alá-fölé rendeltségi viszony. Ez azonban a tévhittel ellentétben nem csak a munkában észrevehető. Vannak irányító hajlamú és visszafogottabb emberek. Mindenki próbál hatni a környezetében élőkre, de kevesen vannak, akik sikerrel tudnak irányítani. Vannak akik számára nem az a lényeg, hogy elérjék céljaikat, hanem csak az, hogy nyeregben érezhessék magukat. Az emberek nagy többsége mind úgy érzi el-el irányítgat másokat. Terelget a helyes, vagy akár helytelen útra, de vajon ki az aki elmondhatja magáról, hogy sikeresen rángatnak másokat?

      Személy szerint nem akarok mások felett uralkodni, amíg észre nem veszem azt, hogy azt hiszi bekebelezhet. Ezekben az esetekben azonban már céltalan küzdelem veszi kezdetét. Nem tartom fer dolognak a játszadozást semmilyen emberi kapcsolatban. Ha valaki olyan okosnak hiszi magát, ne bukjon le. Érdekes, hogy milyen könnyü lenézni másokat, holott lehet valójában negyedannyi energiát sem fektet a dolgokba. Mennyivel könnyebb lehetne az ember élete a feleslegesnek mondható hatalmi harcok nélkül.

     Személy szerint belefáradtam, hogy megmutassam ki az okosabb, mert ez egyáltalán nem erről szól. Ha valaki tévedhetetlennek hiszi magát játszogasson, tesztelgessen, de ne várja el, hogy belemegyek a játékokba. Nem tartom sokra a felesleges ütközeteket, ha valaki nem tisztel, akkor inkább hanyagoljon, vagy játszon úgy, hogy ne vegyem észre. Elegm van abból, hogy hallgassam az okfejtéseket, amin leginkább csak nevetni tudnék. Miért nem néznek egyesek tükörbe mielőtt kinyitják a szájukat? Sok felesleges idegességtől megkímélnék önmagukat.

     Tanulság, hogy élje mindenki a saját életét és ha már azt irányítja esetleg adhat tanácsot, de senki se gondolja magát tévedhetetlennek. Én sem hiszem, de az egos barmok hagyjanak engem békén. 

Miért van az, hogy a lehetőségek olykor tömegével bombáznak minket, míg máskor semmi értelmes nem ígérkezik. Nagy hibám, hogy sokszor mire észreveszek valamit, már rég elszalasztottam. Nem tudom, hogy lustaság-e vagy csak nem akarok nagyokat kockáztatni. Tervezni jó dolog, ahogyan stratégiákat építeni is, de a megvalósításnál problémákba lehet ütközni. Lehet legbelül attól félek, hogy hiba lesz a tökéletes tervembe. Talán ezért is lettem részben a pillanatok embere. Van, hogy az "élj a mának" elv szerint belecsapok hirtelen jött dolgokba. Vajon miért nyáron kapok mindig ihletet? Néha úgy érzem hasonlítok a medvéhez. Engem sem nagyon látni télen.

Viszont most nem állok meg az akadályok előtt. Miután láttam tönkremenni életeket, miután majdnem az én életem is darabjaira hullott a puszta lustaságom miatt aktivizálom magam. Mert van kikért valakivé válnunk. :-) Szerintem sosem késő, hogy bizonyítsunk. Ha másnak nem, hát önmagunknak.

Könnyen ítélünk el másokat kinézetük, viselkedésük, vagy csupán első benyomás alapján. Pillanatok alatt ítélkezünk, majd haönmagunkat írja le egy másik ember csak fejünket fogjuk "Ez én lennék?"

Amilyen könnyű másokat elítélni, olyan nehéz magunkban megtalálni a hibákat. Mert ugyebár mindenki büszke, legyen is az, de ismerni kell a határainkat. Egy embernek tudnia kell mi az, amit lerakott az asztalra, mi az amit meg fog tenni, és végső soron mi is az, amit elvárhat. Mivel vagyunk többek a többiektől?

Jó lehet másra nem igaz, de nagyon nem bírom a kritikát, főleg, ha nem is igazán ismerek magamra rá. Lehet vannak hibáim, de nem lehetne finoman rámutatni. Miért mondunk olyan ítéletet, amiben a megértés szikrája sem látszik. Vagy ha nem tartjuk rá méltónak, miért állunk le vele veszekedni?

A magányos ember csak félig él, fogalmazza meg nem egy szépirodalmi mű, de vajon lehetséges, hogy valaki úgy is lehet magányos, hogy ezrek veszik körül? A barátság fogalma évtizedek alatt sokat változott, bár már találunk rá szinonimákat, melyek valamelyest különböző fokozatokat mutatnak be.

Sajnos kevés embernek adatik meg, hogy olyan közösség veszi körül, akikkel tiszta és kellemes légkörben érzi magát.  Ahhoz, hogy egy társaságban nyugodt légkör megmaradjon mindenkinek meg kell próbálnia alkalmazkodni. Vannak, akiknek ez nem megy. Ilyenek a vezéregyéniségek is, akik ahelyett, hogy a többség érdekeit nézné, inkább saját érdekeit mutatja be úgy, mint a csapat érdekeit. Többen vannak, mégis kevesebbet hallunk azokról, akik csak beletörődnek és sodródnak az árral. Mennek előre, mint a birkák, a ködös, gyakran nem is létező cél felé.

            Meglepő, viszont számos irodalomban is feltűnt már, és az életben is nagyon gyakori a viszonzatlan barátság, ahol az egyik ember csupán érdekből, vagy csak épp hóbortból közeledik a másik ember felé. Talán ebből is fejlődhetett ki korunk egyik legnagyobb szociális problémája, a bizalmatlanság. Azok, akik sokszor csalódtak, érezték az elárultság, elhanyagoltság keserű érzését könnyen falat emelnek maguk köré, mely megakadályozza későbbi kapcsolatai kialakulását.

Létezik még igyekezet a tökéletesre? Vagy ha valaki tökéletesre vágyik az maximalista? És egyáltalán mitől tökéletes az amit létrehoztunk, megálmodtunk vagy éppenséggel meg is valósítottunk? Mennyire lehetünk tökéletesek az életben. Természetesen nem lehetünk mindig és mindenkor a legjobb formában, de mégis a törekvés jelent valamit? 

Szerintem nem elég az elhatározás, egy terv addig nem tökéletes, amíg nincs meg az eredménye. Elméleti síkon minden tökéletes, de a hibáit csak a megvalósítás alatt fedezzük fel. Vajon attól, hogy történhettek kisebb bakik még lehet a szemünkben remekmű?

Sokáig törekedtem arra, hogy mindent, ami érdekel is pontosan, hibátlanul hajtsam végre. Ma mégis rájöttem, hogy ez már csak a múltamban létezik. Ellustultam, a lustaságom pedig nem csak a pontosságomon ejtett csorbát, de a szavahihetőségemen is. Sokszor, sokat hibázunk pusztán lustaságból és ez az, amit le akarok gyűrni. Az elhatározás megvan. Az eredmény még engem is érdekel. Lehet valaki lustán maximalista? Ha létezik ilyen, én lehetek az?

A féltékenység szót sokan csak szerelmi viszonyban használják, de mi van akkor, ha az érzés az élet más területein is előtör? Hatalomvágy, birtoklási vágy, de nem csupán a kapcsolatokban? Lehetünk féltékenyek tiszta szeretetből? Létezhet-e szeretet a féltékenység mellett? Milyen határ van, vagy van-e egyáltalán a féltékenység és az irigység közt? 

Vannak céljaink, melyeket ismerőseink valósítanak meg? Jogos ilyenkor a felháborodásunk? És vajon szándékosan fontolunk meg minden mondatot a dolog megtörténte után? Barát az, aki elénk tör, akire ellenfélként tekintünk? Létezik még csapatjáték? Miért fáj, ha mások hamarabb élnek célba?

Itt még megemlíteném, hogy olyan esetekben mi történik, ha fellép egy harmadik személy? Lehetünk féltékenyek tárgyakra, emberekre, időtöltésekre? Mekkora féltékenység megengedett?

Szerintem 1 kapcsolatban igenis kell állítani határokat. Meddig engedjük közel, mennyire nyílunk meg. Persze a határok kitolódhatnak, de nyíltan mondjuk meg mi az ami még lehet, mi az ami már nem. Hiszen mi mindannyian önmagunk vagyunk. Van amit megasztunk, de kellenek dolgok, melyek örökké csak a miénk. Melynek a megosztását ki kell érdemelni. És ezt nem lehet erőltetni.

Igen, ez a bizalom, melyet csak egyszer lehet elveszíteni, igazán visszaszerezni sosem.