Vannak különleges pillanatok, vannak különleges emberek. Ők azok, akiket megismerve valami újat, számunkra érthetetlent ismerünk meg. Ezek közt vannak azok az emberek, akikkel igazán megéri elbeszélgetni. Különböző látásmódok megismerésével mindig változunk egy kicsit. Ők azok akik mellett nem tudunk elmenni érdemtelenül, vagy ha megtesszük kétségbe vonható milyenek is vagyunk mi. Persze mindenki számára mást jelent ez a szó. Sokak számára mi vagyunk ezek. Nincs két teljesen egyforma ember. Olykor-olykor csak egy szokás vagy gesztus tűnik meglepőnek. Mennyivel jobban csinálja? Mennyivel érdekesebben? Mennyivel kreatívabb? Milyen jó ötletei vannak? Milyen találó megoldás? Ezt folytathatnám. Minden ember tehetséges valamiben. Minden embernek fel kell fedeznie ezt önmagában. És minden embernek meg kellene tanulnia értékelni embertársait. Ebben nem voltam mindig őszinte. Önmagamban elismertem természetesen, de talán féltékenységből, talán kisebbségi érzésből ezt nem mindig mutattam ki, nem tudtam elismerni. Hogy hova jutottam? Elveszítettem sok olyan embert, aki miatt jobbá válhattam volna. Kérhettem volna segítséget, de az önérzetem nem engedte. Miért nem tudunk sokan másokat elismerni? Miért keressük akarva-akaratlanul azokat a dolgokat, amiben jobbak vagyunk? Miért nem tudjuk elismerni a zsenialitást? Könnyebb tagadni mint elismerni? Vagy csak nekem? Miért nem tudjuk alapvető hozzáállásunkat módosítani? Miért siklunk át az érdekesen és ragadunk le az egyszerű dolgokon? Miért választjuk sokszor a könnyebb utat? Miért olyan nehéz beismerni, elismerni hibáinkat és legalább néha bocsánatot kérni? Vagy ha elnézést kérünk miért nem javítjuk ki őket inkább?

Az utóbbi időben szerencsém volt számos számomra érdekes emberrel megismerkedni. Volt, akinek fantáziája annyira magával ragadó, hogy sikerlistás könyveket írhatna, ha felfedeznék, van akinek kitartása elképesztő, van akit lehetetlen sarokba szorítani, van akinek az optimizmusa emberek százaira ragad. Van aki született vezető. És van az, aki képes dönteni. Dönteni úgy, hogy az logikus legyen. Akár önmaga akár a csapat szempontjából nézve. Mérlegel, nem vacilál és azonnal képes átlátni a legbonyolultabb dolgokon, helyzeteken is. Ezt sosem tudtam neki elismerni, inkább küzdöttem az akarata ellen, talán csak azért, hogy mégse legyen igaza.

Ezt már sajnálom, de már késő bánat, ami szintén jellemző rám.
Nekem bármiféle elismerés, beismerés gondot okoz. Inkább nagyítom a hibáit, hogy sikerei adott esetben kisebbnek tűnhessenek. Ezt itt azokra értem, akikben azt látom, hogy alapvetően többet érnek mint én. Én a csoportosítások embere.

Könnyű lenézni valakit, mégnagyobbat esünk, ha kiderül, mennyire értékes ember is. És mindenki értékes, mindenki fontos, nincs olyan aki ne lenne az. Mindenki akivel találkozunk életünkben valamilyen szinten beleszól a jövőnkbe. Lehet nem okoz maradandó nyomokat, de ezt sosem tudhatju előre. Nem szabad épp ezért átgázolni senkin és semmin. Minden élőlénynek joga van az életre, mind érző lény, mégha nemis ilyennek mutatja magát. Azok akik érzelmeiket elnyomják azok, azok akik a legsérülékenyebbek legbelül. Ők azok akikre leginkább hat a kudarc, a tudat, hogy el kell ismerniük, vesztettek. Én önmagam mindenhova besorolom, talán mert hangulatember vagyok, talán mert csak így tudok magyarázatot adni a viselkedéseimre. Annyi biztos, hogy mára sokmindent megbántam, amiket másokkal tettem. Lehet volt aki megérdemelte, sőt nagyon emlékezetes játékokat űztem emberekkel, de sajnos nem csak a megfelelő pályán alkalmaztam a stratégiát. Ez aza helyzet amikor teljes hadikészültségben vagyok egy ártalmatlannal szemben. Nem tudom mit gondolhat ilyenkor rólam. Én hasonló esetben jót szórakozom. Egy élő bohóc. Néha ennek érzem magam, de remélem ez hamarosan megváltozik... A remény sosem hal meg.

Lehet szabad az az meber aki folyamatosan időhöz van kötve? Lehet szabad az aki helyhez van kötve? Lehet szabad az, aki fél? Lehet az szabad ki kimutatja érzelmeit és lehet az, aki nem meri kimutatni azokat? Évszázados harcok folytak azért hogy ma, ebben a rohanással teli kétszínű világban élünk, ahol az emberek többsége szinte csak hétvégén él? Persze most biztosan sokan nem értenek velem egyet, de az én és a közelemben élő emberek többségének élete is a függésekről szól. Függünk az áraktól, függünk a munkahelytől, iskolától, államtól, partnertől, barátoktól, rokonoktól. Szükségünk van szórakozásra, emberekre aki boldog velünk. Lehet ostobán hangzik és én problémázok túl sokat. Az is igaz, hogy ha valaki mindig lekési a határidőket akkor az én vagyok, de számomra akkor is zavaró ez a helyzet.

Az élet a mai szememmel nézve

Ovoda

Iskola

Kitörési kor

Munka vagy próba az életre

Halál

Jó persze bővebb, igen, de törjön ki ezek alól aki tud.

Szinte megszámlálhatatlan dologtól függünk. Szerintem a szabadság szónak csak fokozatai léteznek teljesen szabad ember nincs. Mindennek és mindenkinek vannak határai. Ez a mocskosul igaz törvény.

Mennyire mélyre zuhanhatunk, mennyit mászhatunk vissza? Lehetünk még többek, mint akik lehettünk volna? Nem tudom, de megpróbálom. Szerintem lehetőségek mindig vannak, éltem vele. Nem terveztem mégis kezdek kilábalni a mélypontomról. Legyőzhető dolog a lustaság, csak másképp kell hozzá állni. Jó persze nem teljesen, de szép lassan alakulok.

Sajnos tévhitek és előítéletek miatt eddig kizártam a világ egy részét, de szerencsére rá kellett jönnöm, hogy nem rossz minden, ami annak tűnik. Ha eleve szenvedésképp fogjuk fel ne várjunk csodát. Átrendezem a szobámat egy kicsit, lehet másnak mindennapi dolog, de nálam nem. Talán túlzottan a megszokások rabja vagyok. Talán nem szabad ennyire ragaszkodni a saját álláspontunkhoz, mint én tettem. Beismertem, hogy tévedtem több dologban is, de nem érzem úgy, hogy kimaradtam volna bármiből. Szerintem ez kellett. 

Teljesen más, mégis vonz. Nem illik hozzád, mégis vágysz rá. A stílus is eltér, de téged talán épp ezért vonz. Változnál, holott sosem tudnád megtenni. Annyi dolog, apró tárgy van, amelytől nem tudok megszabadulni, pedig sosem fog kelleni, semmilyen szerepe nincs, mégis a tudat, hogy van elégtétellel tölt el. Ragaszkodok hozzá, pedig tudom sosem fog igazán olyan lenni, melyet el tudnék fogadni, de talán épp ezért olyan különleges, mert nem olyan mint én vagyok. Van benne valami új, amitől megborzongok, ami vonz, ami magához húz. Miért ilyen nehéz elengedni? Miért rossz, ha menni akar?  

Nem lehet mindenki olyan, mint mi vagyunk, de ez miért bosszant ennyire? Miért hasonlítgatunk mindenkit magunkhoz? Miért feltétlen negatív minden ami egy kicsit is 'más'? Miért nem tudunk mi változni? Miért mindenki mástól várja, hogy lépjen? Miért olyan nehéz megmozdítani a kisujjunkat?

Miért a másik karja kellene inkább? 

      Szinte minden kapcsolatban felfedezhető egyfajta alá-fölé rendeltségi viszony. Ez azonban a tévhittel ellentétben nem csak a munkában észrevehető. Vannak irányító hajlamú és visszafogottabb emberek. Mindenki próbál hatni a környezetében élőkre, de kevesen vannak, akik sikerrel tudnak irányítani. Vannak akik számára nem az a lényeg, hogy elérjék céljaikat, hanem csak az, hogy nyeregben érezhessék magukat. Az emberek nagy többsége mind úgy érzi el-el irányítgat másokat. Terelget a helyes, vagy akár helytelen útra, de vajon ki az aki elmondhatja magáról, hogy sikeresen rángatnak másokat?

      Személy szerint nem akarok mások felett uralkodni, amíg észre nem veszem azt, hogy azt hiszi bekebelezhet. Ezekben az esetekben azonban már céltalan küzdelem veszi kezdetét. Nem tartom fer dolognak a játszadozást semmilyen emberi kapcsolatban. Ha valaki olyan okosnak hiszi magát, ne bukjon le. Érdekes, hogy milyen könnyü lenézni másokat, holott lehet valójában negyedannyi energiát sem fektet a dolgokba. Mennyivel könnyebb lehetne az ember élete a feleslegesnek mondható hatalmi harcok nélkül.

     Személy szerint belefáradtam, hogy megmutassam ki az okosabb, mert ez egyáltalán nem erről szól. Ha valaki tévedhetetlennek hiszi magát játszogasson, tesztelgessen, de ne várja el, hogy belemegyek a játékokba. Nem tartom sokra a felesleges ütközeteket, ha valaki nem tisztel, akkor inkább hanyagoljon, vagy játszon úgy, hogy ne vegyem észre. Elegm van abból, hogy hallgassam az okfejtéseket, amin leginkább csak nevetni tudnék. Miért nem néznek egyesek tükörbe mielőtt kinyitják a szájukat? Sok felesleges idegességtől megkímélnék önmagukat.

     Tanulság, hogy élje mindenki a saját életét és ha már azt irányítja esetleg adhat tanácsot, de senki se gondolja magát tévedhetetlennek. Én sem hiszem, de az egos barmok hagyjanak engem békén. 

Miért van az, hogy a lehetőségek olykor tömegével bombáznak minket, míg máskor semmi értelmes nem ígérkezik. Nagy hibám, hogy sokszor mire észreveszek valamit, már rég elszalasztottam. Nem tudom, hogy lustaság-e vagy csak nem akarok nagyokat kockáztatni. Tervezni jó dolog, ahogyan stratégiákat építeni is, de a megvalósításnál problémákba lehet ütközni. Lehet legbelül attól félek, hogy hiba lesz a tökéletes tervembe. Talán ezért is lettem részben a pillanatok embere. Van, hogy az "élj a mának" elv szerint belecsapok hirtelen jött dolgokba. Vajon miért nyáron kapok mindig ihletet? Néha úgy érzem hasonlítok a medvéhez. Engem sem nagyon látni télen.

Viszont most nem állok meg az akadályok előtt. Miután láttam tönkremenni életeket, miután majdnem az én életem is darabjaira hullott a puszta lustaságom miatt aktivizálom magam. Mert van kikért valakivé válnunk. :-) Szerintem sosem késő, hogy bizonyítsunk. Ha másnak nem, hát önmagunknak.

Könnyen ítélünk el másokat kinézetük, viselkedésük, vagy csupán első benyomás alapján. Pillanatok alatt ítélkezünk, majd haönmagunkat írja le egy másik ember csak fejünket fogjuk "Ez én lennék?"

Amilyen könnyű másokat elítélni, olyan nehéz magunkban megtalálni a hibákat. Mert ugyebár mindenki büszke, legyen is az, de ismerni kell a határainkat. Egy embernek tudnia kell mi az, amit lerakott az asztalra, mi az amit meg fog tenni, és végső soron mi is az, amit elvárhat. Mivel vagyunk többek a többiektől?

Jó lehet másra nem igaz, de nagyon nem bírom a kritikát, főleg, ha nem is igazán ismerek magamra rá. Lehet vannak hibáim, de nem lehetne finoman rámutatni. Miért mondunk olyan ítéletet, amiben a megértés szikrája sem látszik. Vagy ha nem tartjuk rá méltónak, miért állunk le vele veszekedni?

A magányos ember csak félig él, fogalmazza meg nem egy szépirodalmi mű, de vajon lehetséges, hogy valaki úgy is lehet magányos, hogy ezrek veszik körül? A barátság fogalma évtizedek alatt sokat változott, bár már találunk rá szinonimákat, melyek valamelyest különböző fokozatokat mutatnak be.

Sajnos kevés embernek adatik meg, hogy olyan közösség veszi körül, akikkel tiszta és kellemes légkörben érzi magát.  Ahhoz, hogy egy társaságban nyugodt légkör megmaradjon mindenkinek meg kell próbálnia alkalmazkodni. Vannak, akiknek ez nem megy. Ilyenek a vezéregyéniségek is, akik ahelyett, hogy a többség érdekeit nézné, inkább saját érdekeit mutatja be úgy, mint a csapat érdekeit. Többen vannak, mégis kevesebbet hallunk azokról, akik csak beletörődnek és sodródnak az árral. Mennek előre, mint a birkák, a ködös, gyakran nem is létező cél felé.

            Meglepő, viszont számos irodalomban is feltűnt már, és az életben is nagyon gyakori a viszonzatlan barátság, ahol az egyik ember csupán érdekből, vagy csak épp hóbortból közeledik a másik ember felé. Talán ebből is fejlődhetett ki korunk egyik legnagyobb szociális problémája, a bizalmatlanság. Azok, akik sokszor csalódtak, érezték az elárultság, elhanyagoltság keserű érzését könnyen falat emelnek maguk köré, mely megakadályozza későbbi kapcsolatai kialakulását.

Létezik még igyekezet a tökéletesre? Vagy ha valaki tökéletesre vágyik az maximalista? És egyáltalán mitől tökéletes az amit létrehoztunk, megálmodtunk vagy éppenséggel meg is valósítottunk? Mennyire lehetünk tökéletesek az életben. Természetesen nem lehetünk mindig és mindenkor a legjobb formában, de mégis a törekvés jelent valamit? 

Szerintem nem elég az elhatározás, egy terv addig nem tökéletes, amíg nincs meg az eredménye. Elméleti síkon minden tökéletes, de a hibáit csak a megvalósítás alatt fedezzük fel. Vajon attól, hogy történhettek kisebb bakik még lehet a szemünkben remekmű?

Sokáig törekedtem arra, hogy mindent, ami érdekel is pontosan, hibátlanul hajtsam végre. Ma mégis rájöttem, hogy ez már csak a múltamban létezik. Ellustultam, a lustaságom pedig nem csak a pontosságomon ejtett csorbát, de a szavahihetőségemen is. Sokszor, sokat hibázunk pusztán lustaságból és ez az, amit le akarok gyűrni. Az elhatározás megvan. Az eredmény még engem is érdekel. Lehet valaki lustán maximalista? Ha létezik ilyen, én lehetek az?

A féltékenység szót sokan csak szerelmi viszonyban használják, de mi van akkor, ha az érzés az élet más területein is előtör? Hatalomvágy, birtoklási vágy, de nem csupán a kapcsolatokban? Lehetünk féltékenyek tiszta szeretetből? Létezhet-e szeretet a féltékenység mellett? Milyen határ van, vagy van-e egyáltalán a féltékenység és az irigység közt? 

Vannak céljaink, melyeket ismerőseink valósítanak meg? Jogos ilyenkor a felháborodásunk? És vajon szándékosan fontolunk meg minden mondatot a dolog megtörténte után? Barát az, aki elénk tör, akire ellenfélként tekintünk? Létezik még csapatjáték? Miért fáj, ha mások hamarabb élnek célba?

Itt még megemlíteném, hogy olyan esetekben mi történik, ha fellép egy harmadik személy? Lehetünk féltékenyek tárgyakra, emberekre, időtöltésekre? Mekkora féltékenység megengedett?

Szerintem 1 kapcsolatban igenis kell állítani határokat. Meddig engedjük közel, mennyire nyílunk meg. Persze a határok kitolódhatnak, de nyíltan mondjuk meg mi az ami még lehet, mi az ami már nem. Hiszen mi mindannyian önmagunk vagyunk. Van amit megasztunk, de kellenek dolgok, melyek örökké csak a miénk. Melynek a megosztását ki kell érdemelni. És ezt nem lehet erőltetni.

Igen, ez a bizalom, melyet csak egyszer lehet elveszíteni, igazán visszaszerezni sosem.

Mi történik olyanok, ha "elfutunk" a problémáink elől? Ha megmakacsoljuk magunkat, és annak a tudatnak ellenére, hogy tudjuk hogy kell, mégsem tesszük? Nem akarjuk vagy nem merjük? Vajon mennyi dolgot nem  merünk magunknak bevallani? Hazudhatunk önmagunknak? Élhetünk úgy, hogy hitegetjük magunkat, miközben már rég nincs esélyünk?

Még fontosabb, van jogunk hitegetni másokat, csupán azért, hogy magunkat mentsük vagy éppenséggel nyugtassuk meg? Meddig élhetünk tévedésben? És tévedés az, amit magunknak okozunk?

Olyan álmok követése, mely már a mólt homályában van érhet valamit?

Talán igaz, talán nem, de tény, hogy sok a hasonlóság.Az ember amikor megszületik még nem sejtheti mennyi csatája lesz életében. Vannak szerencsések, vannak kevésbé azok.Lehet kockáztatni, lehet nyerni, veszíteni. Vannak akik óvatosak, vannak akik félnek. Utóbbiak néha nagy lehetőséget szalasztanak, mert nem akarják a biztosat valami bizonytalanra cserélni, noha az lehet sokkal jobb, sokkalta többet ígér. Lehetőségek akadnak ugyan, de helyzetek nem. Ugyanazt, amit egyszer feladtunk nem kaphatjuk vissza. Az idő mindent megváltoztat. Az embereket is. 

Személy szerint azt hittem mire húsz éves leszek nem fogok sodródni az árral, de tévedtem. Noha sokszor élvezem a helyzetet, a bizonytalanság és a lehetőségek sorozatos elmulasztása miatt most nem tarthatok ott, ahol büszkén elmondhatnám, hogy igen, ez vagyok én. Érdekes, hogy sokáig abban a tévhitben éltem, hogy az emberek egyenlőként indulnak. Legalábbis ami, az elmét jelenti. Mára biztosan elmondhatom, hogy igenis léteznek olyan emberek, akik logikája számomra túl egyszerűnek, szinte kiszámítónak és kevésnek tűnik. Ugyanakkor vannak nagyon is logikus gondolkozású emberek, és ehhez semmi köze sem iskolának, sem a családnak.

Hogyan lehet az, hogy az ember néha a legnagyobb társaságban is magányosnak érzi magát?

Mi van, ha semmi nem vonz a közösséghez? Mi van ha az, akire vágynánk elérhetetlen? Miért csevegünk színtelenül unottan, ha távol áll tőlünk az adott pillanatban minden? Mit lehet tenni az egyedüllét fojtogató érzése ellen? 

Vajon miért félünk beismerni a félelmeinket? Miért ragaszkodunk az önállósághoz? Miért fontosabb az önbizalom, mint a boldogság esélye? Mennyit érdemes kockára tenni a vágyainkért? Miért sajnáljuk magunktól még az álmokat is néha? Miért félünk az utolsó esélytől? Miért félünk veszteni?A játékhoz kockázat kell... De mennyit merjünk kockáztatni? Miért a mindent vagy semmit játék nyereménye a legizgalmasabb? Mihez kezdünk a hirtelen győzelemmel vagy a vereséggel? Mitől félünk jobban.... elveszteni, ami miénk, de nem lényeges, vagy elvenni a nyereményt?

Miért van az, hogy mindig ahhoz ragaszkodunk, amit legszívesebben messze elkerülnénk? Miért vonz minden, ami más mint amit elvárunk? Miért élvezet küzdeni a lehetetlenért akár a kötelességeinket megelőzve is? Miért vonz az ismeretlen?

Miért taszítanak a mindennapos dolgok? Miért tűnik különlegesnek az, amit nem értünk? Miért vágyunk arra, amit nem kaphatunk meg? Megtennénk bármit a bizonytalanért csak mert más, mint a megszokott biztos? Mi történik ha a bizonytalan csak ábránd? Lemondhatunk arról, ami sosem volt a miénk? Osztozhatunk rajta? Módosíthatjuk? Érezhetjük magunkat különbnek másoknál csak mert úgy érezzük messze nagyobb eséllyel futunk a cél elé?

Miért fáj elfogadni, hogy valamit nem kaphatunk meg? Miért ragaszkodunk minden maradék képzelt vagy valós eshetőségekhez csak, hogy ne kelljen véglegesen lemondani? Miért örülünk néha az ezrednyi esélynek, ha máshol teljes siker vár? 

 Mi az amiért megéri küzdeni???...???